Angyalkababa

2008. június 12.

Reggel az orvos, aki csinálta a műtétet, elvitt egy ultrahangra, hogy megnézzék, mindent „kivettek-e”, amit ki kellett. Kérte, hogy fogjam be a fülem, míg a szonográfussal beszél, de persze nem fogtam… kár volt, mert arról beszéltek, hogy nem igazán tudta összerakni a babám fejét a műtőben, így aggódik, hogy bennem maradhatott egy darab! Na, azt már nem bírtam volna ki, ha mégegyszer megműtenek… de hál’Istennek minden rendben van a körülményekhez képest.

Dél körül már jöhettünk haza, Lilluskám már várt! Nagyon hiányzott…

Borzalmasan fáj a veszteség, de Apával együtt igyekszünk előre nézni és a kötelező pihenő idő után újra megpróbálni… szeretnénk mindenképp kistestvért Lillusnak és a Jóisten segítségével lesz is!

2008. június 11.

Délig nem történt semmi, pedig már jó lett volna, ha reggel túlvagyok az egészen. Az éjszakát, az estét nem részletezem, borzalmas volt úgy lenni, hogy már nincs visszaút. Egész este csak sírdogáltam, szeretgettem a kisfiamat. Délben aztán kaptam egy „feszültségoldó” tablettát, aminek köszönhetően fél órán belül elszállt minden idegességem. 2-kor vittek le a műtőbe. Fél 3-kor toltak be és már majdnem 4 óra volt, mire visszatoltak a szobámba. Nagyon féltem az altatástól, de az aneszteziológus orvos hihetetlenül kedves volt, nagyon megnyugtatott. A műtőben kábé 5 mp alatt elaludtam és az ilyenkor szokásos 15 perc helyett több, mint egy órát voltam benn. Sírva ébredtem… a kisbabámmal álmodtam… Ébredés után még kába voltam, de Apa már várt a kórteremben és velem is maradt. Egész délután hányingerem volt és szédültem, de estére jobban lettem, felkeltem és ehettem is. A szobatársaim már este hazamehettek, de nekem itt kellett maradnom, mivel „nagy” terhességről volt szó. Újra egyedül töltöttem az éjszakát. Nem sírtam, csak fáradt voltam, üresnek éreztem magam… nagyon véreztem… de a doki azt mondta, hogy ilyenkor normális.

2008. június 10.

Tegnap estétől nem ihattam, ehettem az altatás miatt. Még este megérkezett anyukám, aki Lillusra vigyáz, míg mi Apával a kórházban leszünk. Reggel fél 8-ra ott is voltunk, beszéltem a doktornővel, nagyon szimpatikus nő. Megbeszéltük, hogy felveszek az osztályra, de ma még hazamehetek. Estére kell visszamennem, hogy feltegyék a méhszájtágító lamináriát (mivel még nem szültem). Ez bennem lesz éjszaka, aztán holnap reggel… Az osztályon két nagyon kedves szülésznővel találkoztam, amint kiderült, miért vagyok ott, még kedvesebbek lettek, megígérték, estére VIP szobát készítenek nekem. Na, nem mintha most ez fontos lenne, de azért tényleg nem mindegy, hogyan állnak az emberhez.

Még mindig egész nap a sírógörcs kerülget… ha meglátok egy pocakos nőt, ha meglátok egy újszülöttet, ha meghallom a kórházban a ctg hangját.. L Reggel, mielőtt elindultunk a kórházba, úgy szorítottam magamhoz Lillust, mint aki soha nem akarja elengedni. S mintha ő is megérezte volna, hogy baj van, kis pufók karjával átölelte a nyakam, vállamra hajtotta a buksiját és így szeretgettük egymást percekig… annyira szeretem, olyan jó, hogy van nekem. Nélküle talán ki sem bírnám! Apa is egy hős, jön velem mindenhová, hanyagolja a munkahelyét, tartja bennem a lelket, holott érzem, neki is nagyon nehéz… este még elbúcsúztunk a kisTücsöktől, reméljük, hogy egyszer, egy egészséges testben visszatér hozzá. Mi várjuk, akarjuk!

A kórházban nagyon rendesek voltak a nővérek, egyedül voltam a szobámban mindkét éjszaka. Jó is volt, meg nem is. Vittem magammal az mp3 lejátszómat, még zenét hallgattam és sírdogáltam. Reggelre lett két szobatársam, szintén ilyen műtétre jöttek… de ők még aznap mehettek is haza.

2008. június 9.

Reggel bementem az ÁEK-ba az eredményekért. A genetikussal jó 20 percet beszélgettem, elmondta, hogy ez egy teljesen véletlen dolog, nem fog megismétlődni, senki sem hibás. Nagyon rendes, emberséges volt. Persze, ő is mondta, igyekezzem a jó oldalát is meglátni a dolgoknak, hogy időben észrevették a bajt, fiatal vagyok, lesz még egészséges kistesója Lillusnak.

A leleten ez állt: 47 kronoszóma, XY, +21… Down kór, kisfiú L

Hazafelé bementem a saját dokimhoz, elmondtam neki, mi van. Közölte, ő nem vállalja a terhesség megszakítást, menjek inkább olyan kórházba, ahol ebben nagyobb a rutin. Valahol megértem, félnek a felelősségtől. Valahol mégsem, hisz mégiscsak ő a kezelő orvosom… ezek után mélyen elgondolkodom az orvosváltáson…

Itthon csak bőgtem. Folyton a babán jár az eszem, hogy ma még itt van a pocakomban, holnap meg már nincs.. nagyon rossz érzés, olyan tehetetlennek érzem magam.

Felhívtam a doktornőt az ÁEK-ban, aki valószínűleg megcsinálja a műtétet. Holnap reggel fél 8-ra kell mennem. Altatásban történik, cirka negyed óra és vége… nincs tovább…

Arra az elhatározásra jutottam, hogy kisTücsök ultrahang képeit, dvd-jét, leleteit nem dobom ki, elteszem egy dobozba. Anno Lillusnak is csináltam egy dobozt, beletettem az ő felvételeit, első ruhácskáit, kórházi karszalagját, keresztelő levelét. Borzalmas érzés, hogy a kisfiamnak csak ilyen szegényes doboza lesz, de ő is az enyém, nem dobhatom úgy ki, mintha sosem létezett volna. Egy szál fehér rózsa is lesz benne… nagyon szeretem!!!

2008. június 8.

Eltelt  4 nap telefonhívás nélkül. Hétvégén kicsit felengedtünk, mert ilyenkor úgysem telefonálnak. Mondtam Apának, hogy hétfőn mindenképp felhívom őket, nem bírom a tétlen várakozást. Vasárnap délután elmentünk egy 3D-s moziba, ahová már régen szerettünk volna. Mikor kijöttünk, láttam, van egy nem fogadott hívásom, egy ismeretlen számról. Visszahívtam. Hajdú Krisztina drnő volt az, az Istenhegyi Klinikáról. Mondta, hogy sajnos baj van, Down-kóros a babánk… innentől kezdve mintha egy kívülálló telefonált volna, szinte fel sem fogtam, amiket mondott… nem hiszem el, hogy pont a mi kisbabánk beteg, hogy pont velünk történik ez. Biztos csak egy rossz álom, mindjárt felébredek! L Sajnos nem ébredtem fel, várom, hogy valaki megcsípjen…

És ha már az álmokról esik szó: június 7-én reggel úgy ébredtem, hogy azt álmodtam, megvan a kronoszóma vizsgálat eredménye. Rögtön mondtam is Apának, hogy pozitív és kislány… tegnap, mikor kiderült, hogy tényleg ez van, Apa elmondta, hogy aznap éjjel ő is ugyanezt álmodta!

Ma pedig azt álmodtam, hogy meghalt a kisbabánk… mert előző nap kértem (de ez tényleg így van), hogy inkább menjen el magától, minthogy a műtét alatt kelljen szenvednie, megvárni, míg szétszakítják, megölik… éjjel egy koppanásra lettem figyelmes, rögtön az jutott az eszembe, biztos jött elbúcsúzni a mi kisTücskünk…

2008. június 4.

Reggel 9-re kellett mennünk a SOTE I. sz. Női Klinikájára. Azért ide, mert a saját dokim hivatalból ide küldött. Igaz ugyan, hogy az Istenhegyi Klinikán megbeszéltük, hogy a Máv kh-ban csinálják meg a biopsziát, de több szem többet lát alapon ide is eljöttünk.

Cirka 1 órás várakozás után a személyi szám utolsó 4 számjegye alapján behívtak ultrahangra, ahol az orvos elég durva volt. :( Megnézték a kistesót, két szót ha hozzám szólt és kész. Mondta, hogy tényleg vastagabb a tarkóredője és egy vizenyő van kialakulóban az egész nyaka körül. Láttam 4D-ben is, mocorgott. Nekem csodaszép volt... Majd újabb egy óra után egy másik orvos behívott, (aki nem is látta az ultrahangot), hogy még ma jó lenne, ha eldönteném, melyik kórházban kívánom megszakítani a terhességet. Meg hogy ne aggódjak, ez a véletlen műve, többet nem fog megismétlődni és hogy 3 hónap múlva újra lehet próbálkozni. Apát igencsak vissza kellett fognom, hogy ne borítsa a dokira az asztalt. Fel se merült az orvosban, hogy más vizsgálatra is elküldjön, kizárólag az uh lelet alapján kimondta a halálos ítéletet. Tudom, neki én csak egy vagyok a sok közül, ezer meg egy ilyen esettel találkozhatott már.

Délre átmentünk a Máv kórházba, ahol ugyanaz a doktornő fogadott, akivel az Istenhegyi Klinikán is találkoztunk. Emlékezett rám, meg is említette, hogy a véreredményeim jók lettek. Megnézett ő is ultrahanggal, megállapította, hogy a biopsziához a lehető legrosszabb helyen tapad a méhlepény, kistesó keresztben rajta. Ez volt egy óra magasságában. Fél 3-ra kellett visszajönni. A beavatkozás fájt, igencsak kellemetlen volt. Először kábé bokától tokáig lefertőtlenítettek, letakargattak, majd ultrahang mellett (4-en voltak benn összesen a műtőben) először adtak egy érzéstelenítő szurit, majd kábé 2 mp múlva bevezettek a hasfalba és a méhbe egy 2 mm átmérőjű tűt. Na, mikor átdöfték a méhfalat, kirázott a hideg, összeszorítottam a lábujjaim, még levegőt is alig mertem venni, úgy féltem, nehogy baja essen a kistesónak. Ezek után egy 30 cm-es drótszerű izét tettek a tűn keresztül a méhlepénybe és jól megkotorásztak. Azt hittem, hogy a bokámon jön ki a tű, annyira mélyen éreztem... de moccanni sem mertem. Kábé 3 percig kotorásztak, odaadták a mintát a laborosnak és kész is voltunk. 30 perc pihi után mehettünk haza.

Ha egy héten belül nem telefonálnak, az azt jelenti, hogy negatív az eredmény, azaz nincs kronoszóma eltérés. Ha hívnak, akkor be kell menni személyesen. Ja, ha nem hívnak, akkor úgy két hét múlva postázzák a leletet.

Szóval, ha nincs hír, az a jó hír!

Bízunk nagyon!!!

2008. május 29.

Reggel már fél 5-kor kidobott az ágy, egyszerűen képtelen voltam visszaaludni, folyton a mai vizsgálat járt a fejemben. Hihetetlenül lassan vánszorognak a percek, még csak 11:40 van, én pedig semmi másra nem tudok koncentrálni, csak az előttem álló dolgokra. Pedig már megjártuk Lillussal a játszóteret, a piacot, megfőztem az ebédet, és még mindig nincs dél sem! :( 2-kor indulok...

Már 3/4 3-kor odaértük a klinikára, ahol azonnal fogadtak és rögtön levették a vért, majd szólítottak is az ultrahangra. Semmit nem mondtam a doktornőnek (dr. Hajdú Krisztina) és semmit sem kérdezett. Miután a kistesó feltűnt a képernyőn, már mondta is, hogy lehet, felesleges megcsináltatni a vérvizsgálatot, ez a baba további kronoszóma vizsgálatot igényel. A nyaki redőt itt már 4,5 mm-re mérték.

Újabb halálos ítélet, újabb sírógörcs... amúgy megállapította, hogy ezen kívül tökéletes baba, a korának megfelelő méretekkel, ép koponyával, zárt hasfallal, telt és működő hólyaggal, erőteljes szívveréssel. És ha hinni lehet ilyen korai saccolásnak, Lillusnak öcsikéje lenne!

Kaptam tőle is beutalót a MÁV kórház genetikai részlegére méhlepény mintavételre. Hasfalon keresztül veszik a mintát ultrahang mellett június 3-án. Kérdeztem, mennyi a vetélés kockázata, mire azt mondta, hogy sajnos sokkal kevesebb, mint amennyi az esélye, hogy beteg a babánk... elmondani sem lehet, mit érzek... meglett a vérvétel eredménye is. Normál esetben a Down kór esélye az életkorom alapján 1:1100-hoz, a vérvétel alapján pedig 1:90-hez. A másik két kronoszóma rendellenességet (Edwards és Patau szindróma) kizárták.

Ha jövő kedden negatív lesz a kronoszóma vizsgálat eredménye, akkor még mindig fennáll a nyitott gerinc és a szív-keringési rendellenesség. Ezeket azonban csak a 16 és 18. héten vizsgálják.

Gondolom nem kell részleteznem, hogy érzem magam... folyton az önvád: biztos nem figyeltem rá eléggé, biztos nem szedtem elég vitamint, biztos ez és az! Annyira nem voltam erre felkészülve, hogy velünk is megtörténhet az, ami másokkal. Hogy az én kisbabám is beteg lehet, hogy nem biztos, hogy meg fog születni! Iszonyatos érzés... Apával próbáljuk egymásban tartani a lelket. Néha azt érezzük, hogy minden rendben lesz és egészséges kisfiúnk születik; máskor meg már eltemettük szegénykét. Nem tudom... borzalmasan hosszúak az előttünk álló hetek... tisztában vagyok vele, hogyha a 18. héten derül ki, hogy beteg, meg kell szülnöm őt... nem akarom! Lehet vajon ilyenkor császármetszést kérni? Nem akarom, hogy életem első szülés élményét egy halott babával kelljen átélnem. Istenem, bocsásd meg nekem, hogy ilyeneket gondolok!!!

De amíg egy szalmaszál remény is van, nem vagyunk hajlandóak feladni!!! Várom a sorsom...

2008. május 28.

Minden hétfőn (május 26) kezdődött. Hihetetlen izgalommal és tudat alatti aggodalommal vártam a 12 hetes ultrahangot. Mikor bementem és a doki elkezdett vizsálni, rögtön feltűnt a képernyőn a mi kisTücskünk (ahogy apa hívja). Szabályos, arányos buksi, zárt pocak, 4 végtag, erőteljes szívverés. Még az ujjacskáit is meg lehetett számolni. Nagyon édesen kalimpált, húzogatta a lábacskáit. Aztán egy idő után feltűnt, hogy már negyed órája ultrahangoznak. Majd megszólalt a doki, hogy megnéz hüvelyi ultrahanggal is (mert eddig hasit csinált). Azon is nézegetett, majd megjegyezte: Hát, Timi, a baba tarkóredője vastagabb a normálisnál (normál értéket 2,5-3 mm-ig mondanak). A mi babánknak ez 3,2 mm. Egy világ omlott össze bennem, hisz tudom, hogy ez a megvastagodott tarkóredő a Down-szindrómának egyik ismertetőjele lehet.

Megkaptam a beutalót a genetikára, június 3-ra...

Persze én, aki sosem volt egy nyugis, türelmes típus, utálom a várakozást, a bizonytalanságot meg még jobban, intézkedni kezdtem. Bejelentkeztem még aznap délutánra a Genesis 4D rendelőbe, hogy egy másik szakember is lásson. Reszketeg lábbal indultunk el. Sokat nem láttam az ultrahangból, mert végigbőgtem az egészet onnantól kezdve, hogy a szonográfus azt mondta: sajnos én is úgy látom, hogy ez vastagabb (3,9 mm), és vizenyő van a tarkóredő alatt.. Mintha a halálos ítéletemet mondták volna ki.. nem kértünk se képet, se dvd-t, semmit. A nő nagyon rendes volt, nem kellett egy árva petákot sem fizetni a közel fél órás vizsgálatért és kérte, hogy hívjam fel, ha megtudok valami újat.

A hazautat végig sírtam, elképzelni sem tudtam, mi lesz velem. Otthon újabb telefon. Istenhegyi Géndiagnosztikai Központ. Elmondtam mi a baj. Csütörtökre (május 29-re) adtak időpontot az úgynevezett kombinált tesztre. Ez egy vérvétel és egy ultrahang együtt, cirka 28000 Ft-ért. De 1,5 órán belül eredmény van és 95%-os pontossággal meg tudják mondani, hogy tényleg Down-szindrómás-e a babánk. Ha baj van, akkor felajánlják az aminocentézist (magzatvízvétel). Ezt a 15-19. hét között végzik el. Egy másik lehetőség pedig a korionboholy mintavétel, melyet a 10-12.hét között csinálnak. (na, ezt nem tudom, beleesek-e még ebbe). Ezekkel együtt már 100 %-os biztonsággal kiszűrik a rendellenességet. Iszonyat nehéz döntés előtt állunk, iszonyatosan érzem magam.

Sem enni, sem inni, sem semmihez nincs kedvem. Egyedül Lillus az, aki erőt ad, aki segít, aki tartja bennem a lelket, hisz miatta is erősnek kellene lenne. De nem megy. Most még nem. Talán ha megvannak az eredmények... anyukám mindig azt mondja, a Jóisten sosem rak ránk nagyobb keresztet, mint amekkorát elbírunk... nem tudom, elbírom-e ezt... nem tudom hogy lehet feldolgozni azt, hogy él benned egy kis lélek, aki vígan lubickol a magzatvízben, gondtalanul éldegél, majd egyszer csak azt mondják az okosok, hogy nincs tovább és kiszakítják belőled! Áááá, totál kivagyok, majd holnap folytatom...

2008. május 20.

Este 6-ra kellett visszamenni a dokihoz a múltheti vérzés miatt. Apa eljött velem, jól esett nem BKV-val közlekedni, bár így meg iszonyatos dugóba kerültünk.

Kedélyesen elbeszélgettem az orvossal, egy hét panaszmentesség után fel vagyok oldva (de szép magyaros!) a tilalmak alól. Persze, nem emelgethetek súlyos dolgokat, de lényegében minden mehet a régi kerékvágásban. Ultrahangra hétfőn (május 26-án) reggel megyek.

A vérképem és a laboreredmények olyan szuperek lettek, hogy minden értékem a megengedett tartományon belül esik, pedig, most még vitamint sem szedek.

Jól érzem magam a bőrömben, enni még mindig csak keveset bírok, és inkább a savanyúbb dolgokat. Soha életemben nem szerettem a citromfagyit, most meg csúszna rendesen.

2008. május 15.

Rettenetesen féltem... mikor megláttam kedd reggel, hogy vérzek, iszonyúan megijedtem, hogy elveszítettem Őt! Aki még meg sem született, aki még esélyt sem kapott arra, hogy megmutassa nekünk magát.

Sírva hívtam fel apát, hogy azonnal jöjjön haza, mert nagy baj van. A kórházba menet egyfolytában csak bőgtem, és másra sem bírtam gondolni, csak arra, hogy mi lesz a babával.

Aztán mikor az orvos a hasamra tette az ultrahang érzékelő fejét és és megláttuk a kistesót, majd meghallgattuk a szívét, elmondhatatlan megkönnyebbülés lett úrrá rajtam.

Tudtam, hogy a Jóisten figyelmeztet, hogy minden az ő kezében van, hogy egy pillanat alatt véget vethet mindennek. És azt is tudtam, hogy ez a baba nagyon akar minket, nagyon szeretne a mi gyerekünk,  Lillus kistesója lenni.

Nem kívánom senkinek azt az félelmet, amit csak egy ANYA érezhet akkor, mikor elveszíthet valakit, aki az ő testében fejlődik, aki része a lelkének, az életének. Szégyenlem magam, hogy nem volt felhőtlen a boldogságom a kistesó érkezésével, folyton csak a gondok, a bajok furakodtak a látóterembe. S nem az, hogy a Jóisten ajándéknak adta ezt a kisbabát, minden örömével, bánatával együtt. Nekünk! Hogy vigyázzunk rá, hogy szeressük, hogy egészséges, életerős embert neveljünk majd belőle Lillussal egyetemben.

És tényleg semmi más nem fontos, csak hogy egészséges legyen! Mind testileg, mind lelkileg!

Köszönöm!!!

2008. május 14.

Kicsit jobban vagyok, így engedélyeztem magamnak 5 perc számítógépezést. Vérzés tegnap dél óta nem jelentkezett (kopp-kopp), hasgörcsök sincsenek. Aggodalom van. Amúgy tényleg csak fekszem, kizárólag pisilni kelek fel. Már iszonyúan fáj a hátam. De hát a kistesóért mindent!

Lillusom jól elvan, mindig épp azt "szereti", aki foglalkozik vele. Tegnap a kerianyuja, ma apamama. Néha rámpillant az ágyon fekve, de szinte észre sem vesz. Rosszul esik nagyon, de hát ő még kicsi, teljesen érthető, hogy nem fogja fel, mi van velem, miért nem tudok hancúrozni én is. Holnap anyukámék elviszik pár napra... már most hiányzik, nagyon rossz lesz nélküle, de máshogy nem tudjuk megoldani a felügyeletét.

Aztán remélem, jövő hét kedden a doki rábólint, hogy minden mehet a régi kerékvágásba. Tudom, kímélni kell magam és fogom is.

Amúgy, mivel senki nem tudta megmondani, mitől lehetett a vérzés, azt gondoljuk (persze, lehet hogy hülyeség), hogy egy segélykiáltás volt a kistesó részéről, hogy most már őt is vegyük komolyan, foglalkozzak vele is többet! És hogy teljes szívvel örüljek a jövetelének. Mert ha ilyen könnyen megfogant, ha még most is velünk van, akkor Ő nagyon szeretne megszületni nekünk!!! Mi pedig szeretjük nagyon, várjuk és vigyázunk rá! :)

2008. május 9.

Délelőtt a védőnőnél jártam, hogy végre megkapjam a kiskönyvem. :)

Kedélyesen elbeszélgettünk, Lillusról és a pocaklakóról is. Megmérte a vérnyomim (110/70) és előkerült a fránya mérleg is. Hmmm, nem is írom le, hol állunk. Hiába Lillussal csak 8 kg-ot híztam a terhesség alatt és hiába voltam szülés után 1 héttel az eredeti súlyomnál, hiába fogytam az első 3 hónapban 2 kg-ot is a sorozatos mellgyusziknak köszönhetően, mihelyt helyreállt a rend, belejöttünk a szopiba, a kilók is szépen visszakéretzkedtek. Így most 5 kg plusszal vágok neki ennek a várandósságnak. :(

Végre megvan a beutalóm is vérvételre és laborra.

Dokihoz jövő szerdán megyek! :) És aztán ultrahang! :)

2008. május 5.

Köszönöm, jól vagyok. Csak ez a fránya nátha ne keserítené meg a napjaimat, illetve most a legnagyobb gondom és aggódásom Lillus miatt van! Remélem hamar elmúlik a láza, mert elég borzasztó nézni, hogy az én örökmozgó, vidám kislányom csak az ölemben, kis buksiját a vállamra hajtva lel vigaszra.

Tüneteim továbbra sincsenek... gyötörnek is a rémképek, hogy minden rendben van-e odabenn, de bízom! Egyedül az étvágytalanságot lehet esetleg megemlíteni. Szinte az összes ételből 3-4 kanálnál többet nem bírok megenni, mert rögtön kipukkadok úgy érzem. Ennek köszönhetően fogytam 1,5 kg-ot. Az édességet most sem kívánom, inkább a savanyú dolgok jöhetnek: alma, csemegeubi stb. Viszont, a húst bírom, nem úgy, mint anno Lillussal.

Az az igazság, hogy nem sok időm van a kis Pocaklakómra gondolni, Lilla mindig gondoskodik a megfelelő elfoglaltságról. Egyedül este, mikor ő már lefekszik, akkor szoktunk apával a kicsiről ábrándozni. Hogy majd milyen lesz stb. :)

Még a védőnőnél sem voltam, sem a háziorvosnál. A héten kellene megejteni ezeket is, meglátjuk, mire jut idő belőle. :) Mindenesetre, a védőnőhöz péntekre van időpontom.

2008. április 19.

Tegnap este 7 órára kellett mennem ultrahangra. Kissé izgultam, hogy a bkv sztrájk miatt hogy fogok odajutni, de sikerült megoldani, hogy Lillus mamija (anyósom) vigyázzon rá addig, míg mi apával elmegyünk az orvoshoz.

Mikor odaértünk, közölte az asszisztens, hogy a doktorúr szülni ment és nem tudják mikor ér vissza!!! Ez volt fél 7-kor. Azt mondta, hogy leghamarabb fél 10, mire esetleg sorra kerülhetek, de nem tud garantálni semmit. :( Így borzasztóan elkeseredve és csalódottan távoztunk a tett helyszínéről. :( :(

Úgyhogy semmivel sem lettem okosabb...

Amúgy semmi tipikus terhességi tünetem nincs: nem émelygek, nincs hányingerem, rókák nagyívben elkerülnek. Talán egyedül a mindennapos fejfájás és megnövekedett alvásigény jelzi, hogy ketten vagyunk. :)

2008. április 14.

8:30-ra kellett a kórházba mennem, ahol találkoztam a dokimmal. Hüvelyi ultrahang vizsgálatot végzett, de nagyon nehezen látott bármit is. Megnézett hasi uh-val is, azon láttuk a petezsákot, és egy kis maszatot, kicsi lüktetéssel. Aztán visszatért a hüvelyi uh-ra, azon megint alig lehetett valamit is látni.

Végeredmény: élő, szívműködést mutató embrio. CRL: 2,2 mm. (tegyük hozzá, hogy a hüvelyi uh-n én nem láttam sem az embriót, sem a szívlüktetést, csak a hasin.)

Legközelebb 3 hét múlva van újra jelenésem az orvosnál. Kissé aggaszt, hogy nem hívott vissza szívhangot hallgatni egy későbbi időpontba, de ő azt mondja, minden rendben van. Lehet, hogy máshová is el kellene menni uh-ra, de hová???

Próbálok nem aggódni, de olyan nehéz. Tudom, hogy minden baba más, minden terhesség más, de Lillus 6 hetesen és 3 naposan már 6,3 mm volt! :)

2008. április 1.

Úgy néz ki, megvan az idei karácsonyi ajándékunk... Lillusnak decemberben kistestvére születik. :) És ez nem áprilisi tréfa! :)

Nagyon meglepett bennünket a dolog, nem számítottunk rá.

Alig hogy:

... abbahagytuk a szopit

... elkezdtem diétázni

... elkezdtem intenzívebben tornázni

... jóízűen tudok újra hason aludni :)

De ha már itt van, akkor örülünk, készülünk lélekben és fizikálisan is az új jövevényre. :)

Szóval huh, túl a kezdeti meglepődésen, izgatottan várjuk az ultrahangot és hogy minden rendben legyen a kis Picúrral.

Ezerféle gondolat kavarog a fejemben: milyen lesz két gyerkőccel, hogy fogok bírni velük, Lillus hogy fogja fogadni, milyen lesz nagytesónak és a többi!? Tudom, választ csak idővel kapok, mégis oly hirtelen jött ez az egész... bár terveztük, mégsem most vártuk...

Időközben megtörtént az első orvoslátogatás, ahol Lillus doktorbácsija igen nagy örömmel állapította meg, hogy itt tényleg kistesó készül. :) Ultrahangra 2008. 04. 14-én kell mennem.